Sokszor felvetődött már, hogy ha az önkéntesség nem segít a hiány enyhítésében, akkor célszerű lenne gazdasági ösztönzőket alkalmazni — magyarul, lehetővé tenni, hogy az élődonor pénzt vagy egyéb juttatást kapjon. Élő vesedonornak lenni nem különösebben kockázatos dolog. A veseeltávolítás műtéti kockázata 0.03% körül van, ami elhanyagolható. Egy vesével élni nem kockázatosabb, mint kettővel. Egy kutatás szerint 430 donor közül, akik 1964 és 1994 között estek át a műtéten, senki sem halt meg veseelégtelenség miatt — viszont mindannyian megmentettek egy életet. A transzplantáció esetenként több tízmillió forintot takarít meg a társadalombiztosításnak, az új veséhez jutott beteg pedig még évtizedekig élhet és dolgozhat.
Miért bántja mégis sok ember igazságérzetét a felvetés? Tény, hogy például az amúgy sem gazdag Iránban, ahol az élődonorok kapnak javadalmazást, a donorok túlnyomó része a legszegényebbek közül kerül ki. De ez önmagában nem feltétlenül baj, hiszen a rendszerrel elvileg mindenki jól jár: a donor pénzhez vagy más javadalmazáshoz jut, a beteg új, egészséges vesét kap, az állam pedig megspórolja a művese-kezelés költségeit.
Nekem úgy tűnik, hogy erkölcsi fenntartásaink nem a kínálati, hanem a keresleti oldallal kapcsolatosak. Ami ellen igazságérzetünk tiltakozik, az nem az a lehetőség, hogy az állam pénzért megveszi a legszegényebbek szerveit, hanem inkább az, hogy a gazdag — értsd: nyugati — beteg számára jelentéktelen összegért hozzájut egy szegény — értsd: fejlődő világban élő — ember szervéhez, ahogy ez Iránban, Pakisztánban, és más országokban történik.