Hogy van az, hogy egy várossal épp olyan bonyolult és ellentmondásos érzelmi kapcsolatba keveredhetsz, mint egy emberrel? Néha még akkor is, ha sosem jártál ott? Itt van például New York. Már az is elég, ha benne szerepel egy regény címében, azonnal el kell olvasnom. New York trilógia. A New York-Budapest metró. New Yorkba zárva. Ez utóbbit minden valószínűség szerint nagyságrendekkel kevesebben ismerik, mint Paul Auster vagy Vámos Miklós művét. Legalábbis a könyvtárban, ahonnan évről-évre kikölcsönöztem, míg csak szert nem tettem egy különbejáratú példányra, mindig csak a saját macskakaparásomat láttam viszont a kölcsönzőlapon, és az interneten sem találtam róla szinte semmit. A New Yorkba zárva 16 évvel ezelőtt jelent meg a Magvetőnél, és úgy tűnik, feledésbe hullt anélkül, hogy egyáltalán felfigyeltek volna rá valamikor.
John Braine klasszikus regényírás – tankönyvének (Hogyan írjunk regényt?) alapszabályai között szerepel, hogy nem jó ötlet önmagunkat, pláne író önmagunkat választani első könyvünk témájául. Bruck András mégis ezt tette, igaz, a regényben a főhős még csak lélekben készül a regényírásra, de még egyetlen sort sem ír le. Az önéletrajzi ihletést pedig a fülszöveg erősíti meg, amiből megtudjuk, hogy a szerző először 1979-ben kért menedékjogot az USA-ban, egy évvel később hazajött, aztán 1986 és 1994 között folyamatosan ott élt. A regénybeli András ugyanígy ingázik a két világ között. Ami elűzi itthonról, ugyanaz, ami visszahúzza: egy nő, Áve, egy kapcsolat, amiben az elkerülhetetlenül közeledő zárlat előtt már csak az számít, ki tudja jobban bántani a másikat, akár azzal, hogy a világ másik végére költözik – hogy ideig-óráig legalább a saját büszkeségét megőrizhesse.
A fő sodrásában lineáris regényszerkezetbe, a második, sokéves kint lét történetébe, mozaikszerű betétekként illeszkednek a fiatalkori első, szó szerint úton levős amerikai út, a későbbi első emigráció és a budapesti évek eseményei. Ráadásként kapunk még egy plusz regényt a regényben: az Auschwitz-túlélő Ms. Lung történetét, amit éppen Andrásnak kellene regénybe foglalnia – ha nem rohanna haza hanyatt-homlok Áve első hívó szavára. Lehet, hogy mindez bonyolultnak tűnik, de a könyvben könnyedén és természetesen kapcsolódnak a szálak – pedig ezzel Bruck András a Braine-féle szabályrendszer egy másik pontját is két lábbal tapodja: nem elégszik meg a sima, egyszerű linearitással. (És milyen jól teszi.)
A főszereplőt a véletlen a város egyik ortodox zsidó negyedébe, a Borough Parkba sodorja, ahol – vallását nem gyakorló zsidóként – először furcsálkodva szembesül az ott érvényes életmóddal, szabályrendszerrel, hogy aztán egyre jobban megértse, elfogadja azt. A regény egyik nagy erénye az a minden jellegzetes apróságra felfigyelő, tárgyilagos, de korántsem szenvtelen nézőpont, ahogy helyeket és embereket szinte filmszerűen tud láttatni az olvasóval. Emlékezetes alakokat teremt: Pollackot, a koporsókészítőt, aki soha nem hagyja el a Parkot, mert csak itt érzi magát biztonságban, Pretlowot, az öreg péket, aki “minden szokatlan zajra kijött megnézni, hátha a Messiás érkezett meg”. Mexikói pincérek, ügyvédbe oltott rabbik, öregotthonok félhalott lakói, burmai lányok és ügyeskedő hazánkfiai tűnnek fel a lapokon, és persze nem csak a Borough Park, hanem New York ezerarcú utcáin.
Aztán ott vannak azok a már-már abszurdba hajló párbeszédek, amelyekből süt a kétféle (az amerikai és az európai) mentalitás, gondolkodásmód egymással való kommunikációképtelensége:
“- Szép kép.
Egyetemista külsejű lány állt mögöttem. Még mindig megleptek ezek a váratlan megjegyzések, és még mindig nem tudtam, hogy mire valók. Csak azt tudtam, hogy nem ismerkedésre.
– Örülök, hogy tetszik – feleltem (…) – Az én életem.
Még mindig a képet nézte – virágos rét, benne egy sínpár, a végén ütközőbak.
– Sajnos sok járatot megszüntetnek, mert senki nem akar vonattal utazni – mondta olyan hangon, mint akit valóban őszintén nyugtalanít a vasút jövője.”
Hát igen. Ha valaki – mint a főszereplő – egyáltalán nem hisz a progresszió semmilyen formájában, annak az 1980-as évek New Yorkjába költözni felérhetett egy lassú öngyilkossággal, és ezt legfeljebb lassíthatta azzal, ha magára vette a már említett tárgyilagos, de korántsem szenvtelen megfigyelő szerepét.
Ahogy az idő telik, a főhős és a régi élete közötti szálak lazulnak-szakadoznak: egyre kevésbé érdeklik az otthonról érkező hírek, egyre rövidebb leveleket kap és egyre rövidebbeket ír. De – ellentétben azzal, ami várható lenne – az ottani szálak sem erősödnek. Emberek lépnek be az életébe, hogy aztán ugyanolyan hirtelen el is tűnjenek onnan, a testvére és a sógornője, akikkel együtt érkezett Amerikába, elköltöznek, és ő is elhagyja a Borough Parkot, az egyetlen, valamennyire otthonossá vált közegét, a munkahelye megszűnik, a szeretőjét magával viszi a férje, a regény végére eléri a teljes magány. Vagy eléri a teljes szabadságot. Ahogy tetszik.
Vannak könyvek, amiket azonnal megveszek, és vannak, amikkel megvárom a leárazást. Adok és kapok könyveket ajándékba, kölcsönbe, sokat járok könyvtárba. És van néhány könyv, amit mindig ott szeretek tudni a közelemben, és soha nem adok kölcsön. A New Yorkba zárva ott van közöttük, ne is tessék próbálkozni. De könyvtárakban és online antikváriumokban elérhető.