A modern magyar irodalom megújítója (vagy talán nem is annyira megújítója, a mostani vélekedések szerint) 1877. november 22-én született, mondanunk se kell, hogy a Skorpió jegyében. Hat ujjal jött a világra, s noha a fölösleges ujjacskát a születés után eltávolították, élete végéig ott viselte kisujja alatt a heget, amely – a babona szerint – annak a bizonyítéka volt, hogy ő bizony „táltosok átkos sarja talán”. A vézna, beteges kinézetű, sárga csecsemőt a szülők (Ady Lőrinc és Pásztor Mária) Andrásnak nevezték el, s a születése másnapján megkeresztelték, nehogy idejekorán eltávozzon az élők sorából. Aztán mégis úgy döntöttek, hogy az előkelõbb hangzású Endre nevet választják: Mihaszna András a korabeli otromba viccek semmirekellő rendőre volt.
Az érmindszenti házacska ablaka a temetőre nézett, ami, ha belegondolunk, nem lehetett egy vidám látvány. Nem csoda hát, hogy a gyermek Adyn a hisztéria jelei kezdtek mutatkozni. A fiatalabb Ady-fiú, Ady Lajos visszaemlékezése szerint bátyja meglehetősen zsarnoki természetű volt: „Fegyverévé válik a sírás, meg a toporzékoló méreg, s ha valami kívánsága nem teljesül, rendszerint sikoltozva dobja le magát a földre. Ilyenkor a sírástól és méregtől elkékül, kimered.” Későbbi visszaemlékezésében a költő így festi le hajdani önmagát: „Különösen csúnya, vézna, nagy szemű, feketésen sápadt arcú fiú voltam, aki lelke mélyén azt kívánta, hogy vele foglalkozzék mindenki.”
Ez a „különösen csúnya” fiú azonban hamar, mondhatni túlságosan hamar is a lányok kedvence lett. Mihályi Rozália csókja című tragikusan szép novellájában írja, hogy „vigyázatlanságból és szerencsétlenségből” igen korán felderült előtte a legnagyobb titok. „Én már hároméves koromban nem voltam ártatlan” – vallja be. A Hágár oltára című versében is ez az emlék kerül elő: „Róza, a szomszédék kis Rózája bújósdit játszott velem” – tudhatjuk meg a „bűnös, ős szerelem” születésének körülményeit.
Aztán, már felnőtt fejjel verseiben sorra előkerülnek a nagykárolyi és a zilahi iskolaévek alatt megismert lányok: Gizella, aki „kis zsidó leány volt”, s „vörös haja messze kilángolt a fruska-nyájból”; aztán egy „korhely színész-pár” „lompos, szép, álmos szőke” lánya; sőt, horribile dictu, egy „nagy tőgyû, szerb leány” is.
Adyt, akárcsak a magyar írók egy jelentékeny csoportját, apja főszolgabírónak szánta, de ez heves ellenérzéseket váltott ki belőle. A zilahi református kollégiumban tett érettségi után jogot tanult Debrecenben és Pesten, ám hamarosan újságírósodásra adta a fejét. Még Debrecenben megjelent első verseskötete, majd Nagyváradra kerülése után a második is. Ezeket azonban ma már senki nem tartaná számon, ha nem követi őket a többi, már igazi Ady-verseket tartalmazó kötet.
Nagyváradon, vagy ahogy akkoriban emlegették, „a Pece-parti Párizsban” az ifjú hírlapíró két végéről égette a gyertyát: „Hajszolt, űzött a rosszba kergető démon, s úgy hitték, hogy megöl az éjszakázás, mivel éjszakánként a mámort kerestem, s nappal álmos voltam és buta. Mámor-árus helyeken pedig csak rossz leányokkal beszéltem én…” Ezen „rossz leányok” egyike volt a kevéssé tehetséges operettszubrett, Rienzi Mária, akitől életre szóló emléket kapott – az akkor még gyógyíthatatlan betegség, a vérbaj (más néven szifilisz) formájában.
26 éves volt, amikor a legenda szerint a nagyváradi utcán megpillantotta Brüll Adélt, aki akkor már férjezett asszony volt, s férjével, egy Diósy Ödön nevű kereskedővel érkezett haza látogatóba Párizsból. A zöld szemű, karcsúnak épp nem mondható (80 kiló körüli), kékre festett orrlyukú asszonyt nem kellett félteni: éppen barátnője szeretőjével folytatott viszonyt, amikor bejött Ady is a képbe. Az „uszályos delnő” látványa megbabonázta a nyugtalan vérű fiatalembert, olyannyira, hogy egy héten belül verset írt hozzá (A könnyek asszonya), s mondhatni, innen számítjuk költészetének átalakulását: az addigi csöpögős témák és modoros nyelvezet helyét átvette az igazi szenvedély, a folytonosan egymásba játszó testi-lelki fájdalom és öröm élménye.